A 2018-as Örökség (Hereditary) igazi üde színfoltként írta be magát a modern horrorok nagykönyvébe, melyet az első nagyjátékfilmes Ari Aster tett le az asztalra a nagyérdemű elé. A film az olcsó és közhelyes "jump scare" ijesztgetések helyett olyan élményt kínált, amit már nagyon régen kaptunk, illetve ami szépen lassan építkezve kizsigerel (emlékszem a moziból kifele jövet zéró életkedvvel vettem hazafele az irányt). Az Örökség nehéz film, és a Fehér éjszakák (Midsommar) sem lett könnyebb, annak ellenére, hogy semmiképp sem nevezném horrornak. Picit dráma, nem picit thriller és e mellett sokszor meglepően vicces. Hogy mi?? Spoileresen a tovább mögött!
Dani (Florence Pugh) és Christian (Jack Reynor) együtt vannak már jó pár éve (egész pontosan 3,5 4 éve és 2 hete), de ez az az igazi se veled se nélküled kapcsolat. Csávókám ki is akar szállni már minimum 1 éve, csak hát ugye az nem mindig megy olyan könnyen (innen csókol Albert Brooks és 1981-es Modern románcot). A lányhoz való láncolatra akkor kerül végképp lakat, amikor Dani kvázi idegösszeomlást kap, ugyanis testvére (aki évek óta bipoláris zavarokkal küzd) öngyilkos lett, és a szülőket is megölte (fasza kis alapozás, és a főcím kiírás csak ezután jön...).
Christian egyik spanja Pelle (Vilhelm Blomgren) meghívta a baráti társaságot Svédországba (akit a filmbe a zseniális Magyarország alakít), abba a kis közösségbe ahol felnőtt, mivel most fogják ünnepelni a nyári napfordulót és ez náluk valamiért nagy buli. Dani traumája után Christian nem szakít vele (micsoda gallér, igazi ÚRIEMBER), elhívja a lányt is az utazásra (de persze inkább Dani hívatja meg magát, olyan cukin manipulatív módon). A kis közösség a Hårga (ejtsd: Horgá) roppant szimpatikusak, aztán elkezdődik a napfordulós rituálé sorozat és hőseinket pedig ellepi a nyakig szar.
Mondjuk ki a nyilvánvalót: ez a film nem félelmetes. Tehát, akik ócska tucat fos (Apáca, Slender Man) vagy épp jobb (Halloween) horrorra számít, azok csalódni fognak (mint ahogy hallottam is kifelé jövet a moziból, hogy "ezdeszarvót!"). Ez a film sok szempontból egy pszichológiai látlelete egy kisiklott kapcsolat epilógusának (beledobva egy beteges szekta fesztiváljának kellős közepébe). Felkavaró, abszurd és meglepő módon sokszor vicces, a leghumorosabb pillanatokat Mark (Will Poulter) szállítja, akinek talán még sose állt ilyen jól a kretén szerep. A szereplők között remek az összhang, a forgatókönyv és a rendezés tűpontos (baromi hamar elröppen ez a 146 perc). De ami igazán ráteszi az i-re azt a bizonyos pontot, az a zene. Bobby Krlic (vagy ismertebb nevén The Haxan Cloak) hátborzongató dallamai nélkül talán fele ennyire se működne a Midsommar.
És akkor ott van Florence Pugh. Méltattam őt már korábban is, de nem lehet elégszer (jegyezd meg ezt a nevet, sokat fogod még hallani). A 23 éves Pugh ismét bizonyított, képes egyedül elvinni a vállán, még ilyen megterhelő filmeket is (nagyon várom, hogy mit fog hozni Scarlett Johansson mellett a Fekete Özvegyben). Hálás szerep ez. Olyan szempontból mindenképp, hogy Pugh bemutathatta, hogy igazán mit tud. Azt, hogy az összetört lány a teljes mentális összeomlás ösvényén (ahol aztán nem kímélik őt sem testileg, pláne nem lelkileg) megkaphatja a maga kis békéjét (az a stáblista előtti utolsó, na az szépen beleégett a retinámba).
A Fehér éjszakák nagyon erős képekkel bír, de tagadhatatlan, hogy ez bizony réteg film (akárcsak az Örökség). Ilyen szempontból Ari Astert sok szempontból tudnám David Lynch-hez hasonlítani, de persze a mesterhez senki nem érhet fel (még a mester sem!). Vártam ezt a filmet, részemről jött, látott és győzött is. Ha vevő vagy arra, hogy egy mozi egyedi, és engeded, hogy szépen, lassan berántson téged, és elvigyen egy olyan utazásra, ami sunyi módon felkavarjon és a csontodig hatoljon, akkor a Midsommar tetszeni fog (másképp ne nézd meg). Részemről 9/10.
Elvileg a rendező azt nyilatkozat, hogy gőzerővel dolgozik a rendezői változaton (ami kb. fél órával hosszabb lesz, többek közt Ari Aster egyik kedvenc jelenetével), tűkön ülve várom.
